Sartoris (Szabó) János nemescsói lelkész emlékére
(1695-1756)

Elhunyt nemescsói lelkészeink közül egyetlen egy nyugszik templomunk kriptájában: Sartoris János. A lelkészek hosszú sorára is érdemes lenne egyszer emlékezni gyülekezetünkben, de ma emeljük ki a sorból a templom kriptájában nyugvó Sartoris Jánost.
Nem tévedés a Sartoris név. Akkoriban tudomásunk szerint három-négy Sartorius nevű lelkész, tanító is élt. A latin szó foltozót, szabót jelent. Az eredeti családneve tehát Szabó volt. A többitől talán megkülönböztetésül írta nevét lelkészünk így: Sartoris.
Győrött született 1695 februárjában. Tanulmányait itt kezdte, majd Besztercebányán és Pozsonyban folytatta, valószínűleg az akkor már hírneves Bél Mátyás tanítóját követve iskoláról iskolára. Aztán külföldre készült. Ajánlója ezt írta róla akkor: "Hasznos és szükséges dolgok ismeretére vágyik, jó erkölcsű, szerény és az erény útján jár." 1719-ben iratkozott be a Jénai Egyetemre. Három évi tanulás után Győrbe tért vissza és itt kezdi tanítói munkáját. 1725-ben szenteli őt lelkésszé Krmann Dániel püspök. Győri második papi szolgálata után 1729-ben került Nemescsóra, és itt élt, szolgált haláláig, 1756-ig. Már Győrben megnősült, négy gyermekük született Rumi Judit hűséges társával, de a felnőtt kort csak kettő érhette meg. Egyik lánya Nemescsóban lakott, férje kántortanító volt, majd másutt lett lelkész.
Sokszínű és szerteágazó munkája volt. Lelkészi munkáját is nagy odaadással végezte 27 éven át Csóban. Akkor Nemescsón, mint tudjuk a templom artikuláris volt. Vas megye fele idejárt, de Burgenlandból és Mura vidékéről is jöttek evangélikusok igehirdetését hallgatni. Ő magyar lelkész volt, mellette német lelkész is dolgozott a gyülekezetben. Mindez ismerős számunkra, csak azt akartam érzékeltetni, hogy olyan időben dolgozott itt Sartoris, amikor a nemescsói gyülekezet ennek a legnyugatibb régiónak központja volt.
Irodalmi munkáját is szóvá kell tenni. Nem sorolom fel a kátékat, énekeskönyveket, más kiadásokat, amelyeket ő írt, vagy jelentetett meg. Csak egy példa megint: Arndt Jánosnak, akit a pietizmus atyjának neveznek kiadta könyvét az Igaz Kereszténységről, s olyan előszót írt elé, amit a mai irodalomtörténet is számon tart. Temetésén szenicei Bárány György püspök erről így emlékezett meg: "Valóban nem vehetünk jó könyvet sem templomban, sem otthon kezünkbe, sőt még gyermekeinknek sem adhatunk, hogy e férfiúról ne tartoznánk Istennek való hálaadással megemlékezni."
Talán mégis a gyermekekkel kapcsolatos munka nőtt leginkább szívéhez. Ebben az akkor sem nagy faluban latin iskolát indított, ami szinte a gimnáziumnak felelt meg akkor. S ezt az iskolát Alumneummal párosította. A latin szó nehezen fordítható, törzse azt jelenti: tartani, nevelni. Volt, aki árvaházként emlegette, ma talán kollégiumnak is mondhatnánk. Ebben az alumneumban egész Dunántúlról, de Gömörből és Nyitrából is laktak gyermekek. S hozzá kell tennünk, magyar evangélikus egyházunk történetében ez volt az első Nemescsón. S hogy mennyire szívén hordozta, egy apró adat bizonyítja: halála után az elszámolás kimutatta, mennyi saját pénze került az intézet fenntartásába.
Ne feledkezzünk meg elöljáróink sorában Sartoris Jánosról, neves lelkészünkről, akiről igazán elmondható, hogy megelőzte korát. S hogyan emlékezünk rá legjobban? Ha ma is és mi is magunkévá tesszük a pietizmus és Sartoris jelszavát, és mindent Isten dicsőségére és a közösség hasznára!